EGY 50 ÉVES AUTÓS STOPPOLÁS TÖRTÉNETE - 2. RÉSZ

Ez egy bő 50 éves autós stoppos utazás története, egy teljesen más világból... barátságok, kalandok egy olyan világból, amely talán már sosem lesz újra.

...Varsóból Gdansk felé vettük az irányt, de aznap csak araszoltunk, nem jöttek a hosszabb stopok, és már estefelé járt. Vagy nyolcan ültünk egy kisteherautó platóján, amikor kezdett világossá válni, hogy Gdanskot aznap nem érjük el, valahol szállást kell keresnünk.

Szóba elegyedtünk egy lengyellel, aki velünk utazott s ő felajánlotta, hogy nála aludhatunk. Néhány évvel idősebb lehetett nálunk, mint utóbb kiderült, nemrég végzett tűzoltó hadnagy volt.

Torunba értünk, leszálltunk, és néhány perces séta után egy négyemeletes tömbházhoz érkeztünk, abban lakott Tomasz. Felmentünk a lakásába, leraktuk a hátizsákjainkat, leültünk, ő meg azonnal a fürdőszobába ment, meleg vizet engedett a kádba, abba fürdősót, azt habosította és befelé invitált valamelyikünket… Jóskával összenéztünk, kissé megrezzentünk, nem tudtuk mi következik, de ha már benne voltunk, úgy döntöttünk, maradunk. Jóska nálam erősebb felépítésű, izmosabb srác volt, bevállalta, hogy elsőnek megy, és ha kell, megvédi magát.

Tomasz udvariasan betessékelte, rácsukta az ajtót, engem megkínált egy vodkával, Jóska meg vidáman pancsolva lemosta magáról az út porát, nem történt semmi rendellenes. Utóbb még mi szégyelltük magunkat, hogy ilyesmi megfordult az agyunkban.

Aztán én is felfrissültem és ekkor jött a meglepetés: Tomasz meghívott bennünket az ottani Barbakán étterembe! Remek vacsorát ettünk és a végén egy üveg tokaji aszút rendelt. Elképedtünk, mert tokaji aszút még otthon se ittunk, nagyon drága dolog volt az akkoriban, most meg itt ülünk idegenben és aszút kortyolgatunk!

Másnap tovább akartunk állni, de Tomasz marasztalt, sőt, meghívott bennünket a közeli fürdővárosba, Ciechocinekbe. Oda már hozta magával a barátnőjét és annak barátnőit is, szóval vidám napunk kerekedett ismét. A fürdő legemlékezetesebb része egy lópatkó alakúra kialakított, venyigékből emelt, legalább 3 méter magas építmény volt, a patkó két szára között pedig minimum 4-5 méter távolság.

A venyige rakás tetejére felvezették a gyógyvizet, ott azt zuhanyrózsával szétpermetezték és e gyógyvíz a venyigéken lecsorogva, elpárologva, egészen hűs mikroklímát alakított ki a patkó két szára között. Oda székeket raktak, azon ültek a légzőszervi betegséggel küzdők. Kipróbáltuk mi is, egészen érdekes élmény volt, azóta sem találkoztam hasonló megoldással.

Másnap elkértük Tomasz címét, meghívtuk Magyarországra és elindultunk a tenger felé. Ez volt a leghosszabb stopunk, de egyben a legkellemetlenebb is, mert egy zárt műhelykocsi, gázolaj szagú bódéjában utaztunk, de bevállaltuk, mert egyenesen Gdanskba ment.

Nyári hőség volt, a hosszú úton megizzadtunk, a hajunk beitta a gázolaj szagát, szóval alig vártuk, hogy fürödhessünk. Gdanskba érve kimentünk a tengerpartra, ahol rengetegen voltak, ledobáltuk a ruháinkat, fürdőruhát húztunk és beleszaladtunk a tengerbe. Ám mindjárt az első méterek után úgy éreztük, mintha ezernyi jeges tű szúródna belénk, és amíg a lendület tartott ez a szörnyű hideg érzés csak fokozódott, végül azonnal visszafordultunk és talán még gyorsabban futottunk a vízből kifelé, mint ahogy bementünk. A parton vettük észre, hogy csak ott van tömeg, a vízben szinte senki, nem is véletlen, hiszen a Balti-tenger vize nyáron sem melegebb 15-16 foknál…

Másnap az óvárossal és a kikötővel ismerkedtünk, majd átmentünk a közeli Sopotba, ahol olyan szerencsénk volt, hogy ott egy ingyenes orgona hangversenyt is meghallgathattunk.

Gdynia volt a következő város, ahol annak kikötőjében megláttuk a világ egyik legszebb vitorlás hajóját, a Dar Pomorza-t.

Nézegettük, gusztálgattuk és nagyon szerettünk volna feljutni rá, de hiába próbálkoztunk. Ám, egyszer csak magyar szót hallottunk a fedélzetről, felkiabáltunk, erre a hajó szélére jött egy matróz, aki, mint később kiderült, pozsonyi illetőségű volt, és tőle tudtuk meg, hogy ez a kadétok kiképzésére szolgáló iskolahajó. Végül még azt is elintézte, hogy felmehettünk a vitorlásra és megnézhettünk szinte mindent.

Máig emlékszem, hogy minden ragyogott, a fedélzet makulátlan tiszta volt, a rézből készült berendezések csillogtak, villogtak és maximális rend volt. A hajó belsejében aztán még a sűrűn, egymás mellett ringó függőágyakat is megnézhettük, hát azok nem tűntek túl kényelmesnek, mint szardíniás dobozban a halak, olyan sűrűn lógtak egymás mellett…

Visszatérve a mólóra, már hazafelé tartó magyarokkal találkoztunk, ők ajánlották, hogy feltétlenül menjünk el a Hell-félszigetre is.

Ez egy hosszan a Balti-tengerbe nyúló, keskenynek mondható félsziget, a legvégén kis halászfaluval. Természetesen elmentünk és nem is bántuk meg, mert olyan finom sült halat még életünkben nem ettünk, mint ott. Tenyérnyi, kerekded, lepényszerű, aranysárgás tengeri halakat árultak, frissen kisütve, szinte szálkák nélkül. Alaposan belakmároztunk, és még a másnapra is gondolva, vettünk további két adagot, amit hátizsákjainkba tettünk. Bár ne tettük volna, mert másnap már ehetetlen volt, a kánikula hatására nem gondoltunk, ki kellett dobnunk az egészet…

Különben az étkezéseink nagyon furcsán alakultak. Először véletlenszerűen rámutattunk a lengyel nyelvű étlap valamelyik menüjére, ám ez nagyon nem vált be, mert néha számunkra teljesen ismeretlen és ehetetlen ételeket kaptunk. Az egyik leves például lila volt, benne kis virsli karikák, káposzta darabok úsztak és még némi tejföl is lebegett rajta… Szóval ettől kezdve hagyományos éttermekbe nem mentünk, csak bisztrókba, ahol a pult mögött látható volt a kínálat. Ám legjobban az úgynevezett „Mleczny bar”, azaz tejbár vált be, mert ott nagyon olcsón és sok finomságot ehettünk.

Miután a Hell-félszigettel elértünk utunk legtávolabbi pontjára, ideje volt visszafordulnunk, Poznan felé vettük az irányt. A stopok viszont úgy alakultak, hogy nem a legrövidebb úton tudtunk haladni és végül Gnieznoba jutottunk.

Ez a város ősi érsekségi központ, viharos történelmi múlttal, rengeteg turista látnivalóval, s végül nekünk is örökké emlékezetes maradt.

Nézegettük a helyi látványosságokat, az utca kirakatait és Jóska, ma sem tudom miért, talán nehéznek érezte már a hátizsákját, azt levette és letette az egyik kirakat elé.

Közben valami érdekesre figyelt fel egy másik kirakatban, együtt odamentünk, de mire visszafordultunk a hátizsákért, annak már csak a hűlt helyét láttuk! Ellopták! Ez kész katasztrófa volt, mert abban voltak az iratai, sőt, még némi készpénz és a retúr vasúti jegye is… Rendőrt kerestünk, próbáltuk elmagyarázni, hogy mi történt, persze közérthetően nem sikerült. Tovább erősködtünk, ennek eredményeként bevittek bennünket a helyi rendőrségre, vagy másfél óra múlva kerítettek egy tolmácsot, majd helyszínelés következett. Onnan visszamenve mindent jegyzőkönyveztek, és legvégül azt ígérték, hogy értesítenek bennünket, ha meg lesz a tolvaj. Mai napig nem lett meg.

Ott álltunk az ismeretlenben, Jóska iratai, vasúti jegye és pénze nélkül. Össze voltunk törve. A helyzet azonban megoldást követelt, szerencsénkre a tolmács jó ötletet adott: menjünk el a poznani magyar konzulátusra és ott kérjünk segítséget. Így jutottunk el végül aznapi célunkhoz, Poznanba. A konzulátuson nagyon segítőkészek voltak, Jóska ideiglenes okmányokat, visszafizetendő készpénz előleget kapott, szóval a helyzet megoldódott. A kedvünk azonban odalett, és már Poznan látnivalói sem érdekeltek bennünket, szállást kerestünk és elhatároztuk, amilyen gyorsan csak lehet, hazamegyünk.

Másnap reggel már Katowice felé igyekeztünk, de a stopjaink rövidre sikerültek, csak az egykori lengyel fővárosig, Wroclawig jutottunk, úgyhogy ott éjszakáztunk. Előtte azonban, minden mindegy már alapon, bementünk egy ifjúsági klub zenés rendezvényére és kitáncoltuk magunkból a bánatunkat. Korábban is feltűnt, de itt aztán végképp, hogy a lengyel lányok már akkor mennyire ki voltak sminkelve, náluk mennyire elterjedtebbek voltak a különböző piperék.

A klub berendezése is egészen más volt, mint idehaza, a zeneszámok is ütősebbnek hatottak, szóval Lengyelországban egy színesebb világot tapasztaltunk meg.

Másnap elértünk Katowicéig, vonatra szálltunk és hazáig meg sem álltunk. A vonaton jött a felismerés, hogy az iratokkal együtt elveszett Tomasz címe is, ezzel számunkra ő maga, és máig éget bennünket a rossz érzés, hogy ő nem tudja mi történt velünk, miért nem jelentkeztünk nála. Úgy gondolhatja, hogy visszaéltünk vendégszeretetével, haszonlesőkkel találkozott, azaz foltot ejtettünk a lengyel-magyar barátságon.

Akkoriban még nem léteztek mobiltelefonok, nem volt internet, minden igyekezetünk kudarcot vallott, hogy megtaláljuk.

Azóta is bánt ez az egész és úgy próbálom valamelyest kompenzálni, hogy ha idehaza bárhol lengyelekkel találkozom, akkor ismeretlenül is meghívom őket 1-1 üdítőre, sörre. Nem sok ez mindazért, ami sok jót Tomasz tett velünk, akire a mai napig szívesen gondolok.

És van még egy nagy fájdalmam: Jóska idejekorán, már 4 évvel a kalandozásunk után, otthoni balesetben, áramütésben meghalt. Egyedül maradtam az emlékeimmel, nincs kivel visszaemlékezni, visszaidézni e csodás utazást, életem legösszetettebb, legvakmerőbb, legszínesebb kalandját.

Egyetlen tárgyi emlék őrzi felejthetetlen utazásunk emlékét, egy kis domborműves madonna, aki mai napig a lakásunkat ékesíti, s mindig mosolyogva nézek rá, hiszen a mai napig szeretem a lengyeleket, kedvelem Lengyelországot!

Jóskám, felejthetetlen barátom, Neked ajánlom e sorokat!