EGY 50 ÉVES AUTÓS STOPPOLÁS TÖRTÉNETE - 1. RÉSZ

Az 1968-as év a párizsi diáklázadás, a vietnami háború elleni tiltakozások, a prágai tavasz és a lengyel felkelés éve volt. Ebben a zaklatott időszakban születetett meg bennünk a gondolat, hogy autóstoppal elmegyünk Lengyelországba és szétnézünk.

A következő évben Tolnai József barátommal és tankör-társammal módszeresen spórolni kezdtünk, én például a havi 550 forintos ösztöndíjamból 100 forintot tettem félre erre a célra. Információkat gyűjtöttünk, hiszen abban az időben nemzetközi trend volt az autóstop, azaz volt kiktől ismereteket szerezni, olyanoktól, akik már jártak ott. Kaptunk tőlük egy kis könyvecskét, az ottani PTSM ifjúsági mozgalom kiadványát, amiben Lengyelország minden kisebb, nagyobb városában fellelhető ifjúsági szállások címe és elérhetőségi módjuk (hányas busszal közelíthető meg, hányas számú villamossal) benne volt. Bátrak, ma már úgy mondanám, hogy meggondolatlan kalandorok voltunk, mindössze ennyi előkészületet tettünk…

1970 nyarán, a sikeres államvizsga után néhány héttel elindultunk. Katowicéig vonattal mentünk és már a leszálláskor váratlan dolog történt: megrohantak bennünket a lengyel fiatalok és szinte erőszakkal levették rólunk a hátizsákjainkat, majd azokat „átkutatták”. Aztán nagy diadallal lobogtatták a benne talált fehér nylon ingem és Józsi zöld velúr ingét, azonnal ajánlatot is tettek, hogy megveszik. Nekünk eszünk ágában nem volt ezektől, az akkoriban nagyon divatosnak számító ingektől megválni, de oly „erőszakosak” voltak, és főleg olyan elképesztően jó árat ígértek, hogy végül igent mondtunk.

A fejenkénti kb. 1500 forintnyi zlotynk további 550-550(!) forintnyi zlotyval gyarapodott, a hátizsákunk pedig könnyebb lett…

Katowice iparváros, nem sok látnivalóval, ezért másnap, helyben vásárolt térkép segítségével Krakkó felé vettük az irányt. A város szélén elővettük az otthon készített, kb. 1 m hosszú és 20 cm széles, feltekert, nemzeti színű szalagunkat, amire jó nagy betűkkel, lengyelül az volt ráírva, hogy „Mi magyar diákok vagyunk”, azaz „Jestesmy wegirskimi studentami”, és azt két kezünkbe fogva, kihúzva, nagy izgalommal vártuk az első stopunkat.

Tán csak két autó ment tova, ám a harmadik már megállt, célstoppal eljutottunk Krakkóba, az ősi lengyel fővárosba. Egész nap a város nevezetességeivel ismerkedtünk, de a Wawel maradt a legemlékezetesebb. Már akkor volt többnyelvű, automatából szóló idegenvezetői szolgáltatás, de e fizetőst nem vettük igénybe, mert szerencsénkre épp jött egy magyar csoport és hozzájuk csatlakoztunk. Szakszerű és alapos idegenvezetést hallgatva jutottunk el az egykori közös lengyel-magyar király, Báthory István sírjához. A történelmi visszatekintés után, régi magyar szokás szerint, miszerint az oda vetődő magyarok minden királysírnál eléneklik a himnuszt, mi is elénekeltük! Ott lent, a kazamata félhomályában, pislákoló gyertyafények, nemzeti színű szalagok és koszorúk előtt az a maroknyi csoport szinte teljesen eggyé vált. Himnuszunk szent szavai visszhangozva, harsogva dübörögtek az ódon kőfalak között, idézték a múltat és a jelent. Ez az áhítat és kiállás a mai napig bennem él, megrázó és felejthetetlen!

A nap gyorsan elszaladt és szállás után kellett néznünk. Három helyre is elmentünk, az utolsó a nemzetközi diákhotel volt, de ott is minden hely foglalt volt… De mégis kaptunk egy esélyt, mert a recepciós segített, adott egy címet és annak elérhetőségét. Felszálltunk egy villamosra, azzal a végállomásig kidöcögtünk és leszálltunk a késő esti sötétségben, már 10 óra körül járt. Onnan gyalog kellett tovább mennünk, nemsokára a távolban fel is tűnt egy gyenge fény, úgy éreztük magunkat, mint János-vitéz a rengetegben…

A szél is felkerekedett, furcsán nyikorogtak és hullámoztak az utat szegélyező fák ágai, levelei, már kicsit be is rezeltünk, de kisvártatva odaértünk a megadott címre.

Egyetlen imbolygó lámpás világított, láttunk egy megkopott fakaput, azon csöngő helyett egy úgynevezett döngetőt, bekopogtunk vele. Hamarosan csoszogást hallottunk, az ajtón lévő rácsos kisablak kinyílt és megjelent mögötte két égő szempár. Mit akartok, kérdezte, és mi oroszul és németül elmondtuk, éjszakai szállást keresünk, gyertek be, mondta. Odabenn egy szál keresztfát kiemeltek a helyéről, félre rakták és utána élesen csikorogva kinyílt az ajtó, beléphettünk. A meglepetéstől azonban azonnal ledermedtünk, mert a két csillogó szempár egy apácafőkötőből meredt ránk, egy apácakolostor éjszakai menedékhelyére jutottunk!

Az apácaruhás matróna aztán bevezetett bennünket egy boltíves, emeletes ágyakkal megrakott hálóterembe és megmutatta a helyünket. Elég sok ágy foglalt volt már, de minket ez egyáltalán nem zavart, sőt, rettentően örültünk, hogy végre lezuhanyozhattunk, és tiszta, hófehér ágyneműbe lefeküdhettünk.

Másnap reggel viszont kakaskukorékolásra ébredtünk, kinéztünk a ráccsal védett ablakon, ami a kolostor belső udvarára nézett és a baromfikat etető, itató, szürke ruhás, derekukon darócköteles apácákra esett a tekintetünk. Szépek voltak, fiatalságuk kisugárzott a durva anyagú csuháik alól, nem véletlen, hogy az éjjeli menedékhelyen nem ők segédkeztek. A téglalap alakú kolostor egyik rövidebb oldalán lévő, idegeneket befogadó éjjeli menedékhely a többi résztől erős vasráccsal volt elzárva…

Reggel az öreg, ráncos apácánkkal elintéztük a formaságokat és olyan kedvező árakat kaptunk, hogy azonnal el is döntöttük, itt több napot maradunk. Máig emlékszem, hogy az első éjszaka 5 zloty volt, míg a következők már csak 3 zloty, mert azokra már nem számolták fel az ágynemű mosatás költségeit… Azóta sem találkoztam hasonló árkalkulációval!

Átmenetileg e kolostor lett a „támaszpontunk”, innen jártuk be a Krakkó közelében lévő nevezetesebb helyeket és itt történt az is, hogy egy nap reggelén nekifogtunk reggelizni. Józsi kiterítette a damaszt terítőjét, elővettük a kenyerünket, zöldpaprikát és az otthonról hozott, de már megkezdett Pick-téliszalámi rudat.

Elkezdtünk falatozni és persze a frissen leszelt szalámi karikák illata elkezdett terjengeni, ami azonnal odavonzott egy svájci srácot. Annak szeme majd kiugrott, szinte csorgott a nyála, meg is kínáltuk egy szeletkével, nagyon ízlett neki. Felugrott és kiszaladt a motorjához, behozta a táskáját, kinyitotta, és az tele volt Marlboro cigarettával, mindezt odaadta volna nekünk a Pick-szalámiért cserébe. Miután egyikünk sem dohányzott és óvatosak is voltunk, nem fogadtuk el az ajánlatát. Azt a meglepett, meghökkent és bánatos arcot, amit az a srác vágott, soha nem fogom elfelejteni! Bizonyára el sem tudta képzelni, hogy gáláns ajánlatát bárki visszautasítsa…

Különben nem volt konkrét, napra lebontott útitervünk, arról tulajdonképpen a véletlenszerűen stoppolt autók útvonala döntött. Varsó és a tengerpart felé törekedtünk, minden nap másikunk stoppolt, de még az este leszállta előtt mindig megálltunk. Soha nem tudtuk előre, hogy hova érkezünk és aznap hol fogunk aludni… Ennyi idő után visszatekintve, mindez kész őrültségnek tűnik, mégis így volt, mindig tiszta ágyban aludtunk!

Opole környékén történt, hogy kiálltunk az út szélére, stoppoltunk és már az első autó, ráadásul személygépkocsi, meg is állt. Örültünk a szerencsénknek, de amint elhelyezkedtünk furcsa, halk, kattogó hangra lettünk figyelmesek. Elsőre nem ugrott be, hogy mi ez, de amint a műszerfal alá néztünk azonnal kiderült, taxit intettünk le! Jeleztünk is mindjárt, szabadkoztunk, hogy mi nem fizetős utasok vagyunk, erre a taxis megállt, hangosan felnevetett és fizetés nélkül elengedett bennünket… Szinte egyszerre mondtuk Jóskával a közismert szlogent: "Polak, Wegier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki", azaz "Lengyel, Magyar, két jó barát, együtt harcol és issza borát".

E közismert szólás-mondás végigkísért egész utunkon, hol mi mondtuk a lengyeleknek, hol a lengyelek nekünk, ez megnyitotta a szíveket és a két nép barátságának e szimbóluma mindig hatott.

A stoppolás egyébként általános volt. Fiataloknak és öregeknek, diákoknak és civileknek, kisdedét vivő kismamáknak, gombás kosárkáját cipelő nénikének, és persze a külföldieknek ez épp oly természetes közlekedési mód volt, mintha felszálltak volna egy távolsági buszra. Az egészben volt valami rendszer is, mert a helyiek közül sokan, kis füzetből kitépett „jegyekkel fizettek”, amit a műszerfalra kitett sapkába raktak, és azon a megteendő út km hossza volt rányomtatva. A sofőrök ezt összegyűjtötték és meghatározott km-t elérve állami céljutalmat kaptak. Akinek ilyen füzetkéje nem volt, az néhány zlotyt dobhatott a sapkába, ami nem volt kötelező, és tőlünk, magyaroktól, ezt nem is várták el.

Varsóba eljutva, annak legmagasabb épületére is felmentünk, és a Kultúra Palotájának tetejéről megcsodáltuk a fővárosi panorámát.

Először „Pragában” találtuk magunkat, no, nem a cseh fővárosban, hanem Varsónak az ilyen nevű kerületében… Innen átmentünk a Visztula túloldalára, az óvárosba. E városrész már akkor - a középkori házak homlokzatait idézve - teljesen újjá lett építve, kivéve egyetlen romos, üszkös épületet, amelyet szándékosan, mementónak hagytak meg, mégpedig a Varsót letarolt 2. világháborús német bombázásokra emlékeztetve. Ezen hatalmas, fekete betűkkel az volt kiírva, hogy „Ezt soha nem felejtjük, és soha meg nem bocsájtjuk!” Ennek kettős üzenete volt, egyfelől a brutális német bombázásokra, másfelől arra az orosz/szovjet magatartásra utalt, amikor 1944-ben a Vörös Hadsereg tétlenül várakozott a Visztula jobbpartján és hagyták a németek által leverni a Varsói felkelést. Nem a felkelést vezető Honi Hadsereget és a londoni emigrációs kormányt favorizálták…

Megjegyzem, hogy egész utunk során minduntalan éreztük a németek és az oroszok iránti ellenszenvet. Mi csak e két nyelven tudtunk velük beszélni, nem is néztek ránk jó szemmel, amíg e nyelveken szóltunk, de mindannyiszor siettünk tudomásukra hozni, hogy mi egyébként magyarok vagyunk, csak ilyenkor lettek barátságosak velünk…

A varsói záró program a Wilanow-i Sobieski-kastély megtekintése volt. Ez a mi fertődi-kastélyunkhoz hasonlatos, de annál azért jóval nagyobb barokk kastély hatalmas parkkal van övezve, ahol a mókusok vidáman ugrándoznak a látogatók feje fölött. Bebocsátásra várva hosszú sor verődött össze, épp elindultunk, amikor az egyik mókus könnyített magán, ami az egyik látogató ruháján kötött ki, aki véletlenül pont magyar volt.

Ki is tört belőle, - „hú, de se..be rúgnám”- mondta, s nem is gondolta, hogy mögötte mi értjük a szavait. Persze beszóltunk neki, el is vörösödött, így lett újabb ismeretségünk.

A kastélyban, egyik csodásabban berendezett teremből vonultunk a másikba, amikor arra hívták fel a figyelmünket, hogy nézzük meg alaposabban a fejünk felett lévő freskót. Néztük, néztük és végül észrevettünk egy kis angyalkát, aki meg pont bennünket nézett, bármerre is fordultunk. Ráadásul az egyik lábacskája gipszből megformálva 3 dimenziós volt, kilógott a plafon freskójából. Ámuldoztunk. Jóval később, csak Ópusztaszeren, a Feszty-körképnél láttam hasonló átmenetet.

Folytatása következik...