A lengyel karácsony élménye

Gyerekkoromban, Magyarországon nem volt igazi karácsonyi rituálé az éneklésen és az ajándékozáson kívül. A süteményekről a nagyszülők gondoskodtak. Anyai nagymamám a saját diófája terméséből sütötte a zserbót és a zongorabillentyűt, néha még szaloncukrot is főzött. Apám családja készítette a bejgliket. A többi étel viszont mintha a véletlen műve lett volna, vagy a boltok kínálata határozta meg. Ezek után nem csoda, hogy a lengyel ünnepeket igazi sokként éltem meg, és élem meg ma is – pedig máskülönben egészen magamévá tettem az ország kultúráját.

Amikor még többen voltunk, többet ettünk, és nem tudtunk a különböző étel-intoleranciáinkról, anyósom már 21-én este bezárkózott a konyhába. A kézzel írt receptfüzetek megsárgult lapjairól sillabizálta ki a mennyiségeket, amiket még megkétszerezett-háromszorozott. A Chopin utcai lakás megtelt a forró kelttészta illatával, amely mellé azonban lassan más, egzotikus aromák is bekúsztak: szárított gomba, savanyú káposzta, füstölt aszalt gyümölcsök, hal, cékla. Mindkét várandósságom során az első trimeszterre esett a karácsonyi időszak, amit alaposan meg is éreztem a gyomromon. Az ünnep előtti stressz pedig a türelmemet tette próbára. Manapság egyik munkahelyemre, a könyv- és ajándékboltba menekülök ilyenkor – ezzel a kollégáimat is kisegítem, mert ők szívesen maradnak otthon. A gyerekeimnek viszont természetes, sőt, kívánatos a karácsonyi sürgés-forgás. Ezért a mi rituálénk az lett, hogy december 24-ét Krakkóban töltjük, és másnap indulunk Budapestre, ahol szintén megüljük az ünnepeket.

Szentestén a család akkor ülhet össze, ha feltűnik az égen az első csillag. A fényszennyezett és gyakran felhős Krakkóban a délután négy órát szoktuk megcélozni, olyankor már teljes a sötétség. A szobában a hófehér asztalterítő alá egy marék szénát rejtünk – emlékeztessen arra, hogy a Kisjézus a jászolban, állatok közt kapott helyet. Az üveges tálalószekrényből előkerülnek az elszegényedett nemesi család féltve őrzött porcelánjai. Az asztalon egy üres terítéket is elhelyezünk, hogy ha vándor kopogtatna be, őt is meg tudjuk kínálni. Egykor az apósom, ma a sógorom gyújtja meg a gyertyákat, és kezd bele az evangéliumi történetbe: „Abban az időben Augusztus császár rendeletet bocsátott ki, hogy számlálják össze az egész földkerekséget… Azon a vidéken pásztorok tanyáztak kint a szabadban, és éjszaka őrizték a nyájukat…” Ezután jön el a lengyel karácsony legszebb része, vagyis az ostyatörés.

A négyszögletes, karácsonyi motívumokkal díszített ostya az adventi időszakban vásárolható meg. Az asztalra készített kosárkából mindenki kivesz egy-egy darabot, odamegy valamelyik családtaghoz, letör egy darabkát az ő ostyájából, és jókívánságokat mond neki – a másik pedig mindezt viszonozza.

Óvatosan csészékbe merjük a barszczot, vagyis a savanyú céklalevest. 24-én böjtös a vacsora, ezért a barszczot húsféle helyett szárított gomba ízesíti. A legtöbb családban a karácsonyi leveshez uszka, vagyis erdei gombával töltött apró barátfüle dukál. Nálunk valamiért ropogós mákos rudacska jár hozzá.

Mindegyikünk inkább a sült pontyot kedveli, de a családi hagyomány része a szary sos – szürkemártás, amely igazából világosbarna színű, és hal alapléből, őrölt mézeskalácsból, mandulából és mazsolából áll. Középkori recept – állítja anyám, aki történész, és a főzés történetéről is sokat tud. Ez a mártás viszont nem létezhet főtt ponty nélkül, úgyhogy azt is el kell készíteni.

A főételhez a köret burgonya, erdei gombás főtt savanyú káposzta és franciasaláta. Nyolcféle étel megvan már a lengyel családoknál elengedhetetlen tizenkettőből. A többi már édes lesz, de hogy legyen nekik hely, várunk egy kicsit. Közben ki is kell szellőztetni a sós ételek illatát, a nyitott ablakon pedig az angyalkák is berepülnek. Amikor visszatérünk, a szobában a fa alatt már ott állnak az ajándékok. De a forgatókönyv azt kívánja, hogy a kibontásuk előtt még elénekeljünk néhány kolendát (kolędy), vagyis karácsonyi éneket.

Az ajándékozás után teát főzünk, és nekilátunk a desszerteknek. Ezek között is van megosztó: a kompot z suszu, vagyis aszaltgyümölcs-kompót. A hozzávaló szilvát, almát és körtét hagyományos eljárással, vagyis füstön szárítják. Az eredmény: egy húsvéti sonka illatú meleg befőtt.

Sok családnál kutiát, azaz mézes-mákos főtt búzát, vagy mákos galuskát (kluski z makiem) esznek karácsony este. Nálunk a mak, vagyis egyfajta tészta nélküli mákosbejgli-töltelék tölti be ezek szerepét. Méz és cukor mellett aszalt gyümölcsök és kandírozott citrushéj is kerül bele. Szokatlan, de a családban vagy három nemzedék óta öröklődő recept a citromkocsonya, amely a brit lemon curd némileg könnyebb-habosabb változata. Régebben az anyósom maga sütötte a mákos bejglit (makowiec) és a diósat (orzechowiec).

Az ő édesanyja vezette be a karácsonyi ételek sorába a przekładaniec nevű süteményt, amely tulajdonképpen a flódni kelt tésztából készült rokona, alma helyett aszaltgyümölcs-réteggel. Ma már boltban veszi a bejglit; a túrótortát (sernik) viszont továbbra is otthon készíti, pedig már nem ehet belőle. A sernik a lengyel sütemények királya. A túrórétege nagyon vastag, mégsem nehéz. A férjem anyja mindent hagyományos eljárással készít, amihez hozzátartozik, hogy a túrót háromszor töri át, kész túrómassza szóba se jöhet a sernikhez.

Késő este a férjem anyja még bekapcsolja az éjféli mise közvetítését, és a kórussal énekli a

kolendákat. Korábban a napokig tartó, éjszakába nyúló sütés-főzés után még elment a domonkosokhoz, ahol legalább másfél óráig tart a szertartás. Másnap pedig ismét terített és felszolgált, ezúttal húsételeket. A következő pár napban viszont nem főzött, csak rendre szólítgatta a családját: „Van még saláta, mák, sütemények. Miért nem esztek?” Hogy miért is? Hmm…